A köves, helyenként sáros úton ballagó alak fajának egy jellegzetes képviselőjeként hószín hajával és ében bőrével semmiben sem különbözik a többi drow-tól.
Magas, nyúlánk termete is a szokványos, elvégre nem kirívó izomtömegével vagy magára aggatott vértje  szikrázóan fénylő darabjaival tűnik ki ha megjelenik valahol, nem, a hím egyetlen megkülönböztető jele nem külsőségekben nyilvánul meg. Természete mely egyesekben rettegést, másokban és ők vannak kevesebben, tisztelettel vegyes barátságot kelt ami elüt a szokványostól. Állandó kettőség jellemzi létét, életének minden sorsdöntő fordulópontját.
Ő Damien a sokak által gyűlölt, félt vagy éppen irigyelt drow aki éppen új lakhelyére tart, gondolatok ezreivel fejében és emlékek millióival a háta mögött. Emlékekkel, melyek között a tragikustól a szívet melengetőig mind fellelhető...
Már nem emlékszik gyermekkora első éveire, sem a szüleire, csak homályos emlékei vannak ezekről az esztendőkről, melyeket az örök sötétség birodalmában töltött. Ott ahol a rettegés és a halál a sötételfek mindennapos életéhez tartozott. Talán ha nemesi családba születik jobban vissza tudna emlékezni e korai évekre, de nem adatott meg számára a kiváltság. Egyszerű harcos apa és egy a Pókkirálynőhöz végletekig hű papnő anya gyermekeként látta meg a világot, melyben a csalfa árulás és az ármány kapta a főszerepet.
Talán emiatt is szakított ezzel az életmóddal, sokadik és kétségbeesett próbálkozással. Egyetlen percre sem feledte ki ő és soha nem is engedték elfelejteni neki... a szolgálat nem ér véget soha az örök homály országában, csak a halál mely megváltást hozhat, ám a hosszú életű drowok számára kínkeservesen jön el a megtérés a teremtőikhez, hacsak egy fajtársuk nem vetemedik arra, hogy segítségükre siessen. A végső lökést mégis az adta meg a hím számára a gyermekkor és a felnőtt évek határán, hogy szinte újszülött húgát a csecsszopó Shila-t anyja elvakult buzgalmában egy undorító és elrettentő szeánsz keretében akarta feláldozni az állandóan vérre éhező istenüknek.
Akkor hajnalban a fiatal drow egyetlen lopott karddal és két vastag köpenyeggel, illetve Shila-val a karjaiban indult el az útvesztőkben, melyek talán a halálukhoz vezethettek volna, ám szerencséjük volt, a nyomukban loholó vérszomjas csapat egy náluk és kegyetlenebb lény karmai közé futott, hogy lehetőséget adjon a testvérpárnak, akik már-már a végkimerülés határán menekültek egyre messzebb szülőföldjük határától.
A kopár és hideg sziklafolyosók a kisded nőstény visszhangzó sírásától voltak hangosak aki nem tudva a mindenhol jelenlévő veszélyről teli torokból követelte az ételt, melyből már az első pár nap folyamán kifogytak. A fiatal hím ereje utolsó maradékával kapaszkodva felfelé egy majd függőleges sziklakéményben és a végletekig elfáradva adta át magát az elkerülhetetlennek... kimászva a kürtőből fehér hajjal borított fejét a friss légáramlatba fúrva aléltan rogyott a fekete, hideg sziklára, maradék erejével szorítva magához a szintén elcsendesült és a végét járó Shila-t.
Nem tudja meddig feküdhettek ott, arra ébredt, hogy arcára víz csepeg és szemei fájdalmasan égnek... olyan fény árasztotta el a barlangot, melybe kimásztak amivel soha életében addig nem találkozott. Fény, melyről csak a legendákban hallott, a szájhagyományokból, hogy van egy fenti világ ahonnét elűzetett népe... Tenyerébe gyűjtve össze az éltető nedűt itatta meg a cserepessé száradt ajkú kislányt, majd az árnyékba húzódva várták közösen az estét, mely alatt a drow-nak sikerült élelmet kerítenie egy nyúl képében és néhány számára ismeretlen gyümölccsel ajándékozva meg hálás kishúgát végre napok óta először tértek nyugovóra teli hassal és álomtalan álomba merülve adták át testüket a feledés homályának a teljes felfrissüléssel járó ébredés percéig.
A rákövetkező évek némiképp élesebben rajzolódnak ki a vérrel és halállal írt emlékek közül. A fiatal és gyönyörű drow nősténnyé cseperedett húga önálló élet után szomjazva hagyta el a barlangot mely oly sok évig volt otthonuk és mely oltalmazóan borult a sötételf testvérpár fölé. Nem tartóztatta Shila-t, nem lett volna értelme, csupán a rég lopott kardot adta át neki, míg maga a két kezével készített íjjal felfegyverkezve indult le a hegyről, mely addig éléskamrájukként szolgált, az utolsó emelkedőn egy percre még testvére után nézett, eként búcsúzva az Ötbánya felé tartó lánytól, majd hosszú hetekig tartó küzdelem árán érkezett meg Távolrév városába, a városba melyet a végletekig imád és melyet oly forrón gyűlöl.
Egyetlen helyet talált ahol befogadásra lelt, a Falka-t, Kulgar con Scorpione Archon klánját és ott barátokra lelve tanulta meg mindazt amit egy fejvadásznak tudnia kell.
Nem volt könnyű dolga... Buisnes és Daren akik egyengették útját nem bántak kíméletesen a drow-al, sőt a fél-ork talán még másoknál is jobban űzte, hajtotta. Damien sokáig nem értette ezt a bánásmódot, talán túl sokáig is, csak akkor döbbent rá az időközben örök barátaivá vált bajtársai szándékára amikor Buis átadva neki pozícióját elhagyta a GEF-et. Ekkor értette meg Damien, hogy mi vezérelte kiképzőjét, méltó utódra akarta hagyni az elkövetkező generációkat és a hím igyekezett is ennek a nemes örökségnek megfelelni.
Minden téren... Daren-al felejthetetlen perceket, órákat, napokat éltek át, gyakran húzva ki egymást a slamasztikából, mintha versengtek volna ki kerül nagyobb bajba. Számtalan alkalommal mentették meg egymás életét és ez csak még szorosabbá fűzte barátságukat, melyet a munkájuk is tovább erősített.
Na és persze a lányok... a két kandúr, az örök Casanovák, akik soha nem tudtak megállapodni, akik versengtek egymással és a csodaszép nőkkel és a verseny soha nem dőlt el... mert egy nap szinte mintha a sors akarta volna így két ifjú és tüneményes nő jelent meg a Falka berkeiben.
Nicole és Nessa, két ízig-vérig tökéletes nő, két még a fejvadászparancsnok barátoknál is nagyobb szájú fruska. Ők lettek a nyertesek és ha időközben Daren és Nicole útjai el is váltak a rengeteg közös élmény örökké megmarad, örökké, melyet még a kaszás sem vehet el Damien-től.
Ám a boldog hétköznapok közé tragédiák is befurakodtak, véres, soha le nem mosható, maradandó címek és irigyek által kreált elnevezések, melyhez talán Damien is nagyban hozzájárult, hiszen Kulgar egyik leghűségesebb társaként nem válogatott az eszközökben... egyetlen dolga volt, végrehajtani a parancsot, mely a Tersior-tól érkezett... A megváltást Nessa karjaiban találta meg a meghasonlott drow, nála talált megnyugvásra ám volt egy pont melyen nem tudott soha túllépni... azok kiket társainak tartott nem rokonszenveztek a hímmel, saját érdekeiket, előrelépésüket nézték, elfeledve a legfontosabbat... együtt... mindhalálig.
Egy küldetés után Daren nem tért vissza, új utat választott és ez volt az utolsó csepp Damien poharában. Párjával mindörökre elhagyta a GEF sorait és a sors különös fintoraként mindörök szerelme oldalán ugyanoda érkezett meg ahová közös barátjuk is távozott... Még valaki csatlakozott a legendás hármashoz, Sorbo a fél-elf aki épp oly hűséges barátjukká vált az évek folyamán, mint bármelyikük...

Iunu Net

Magas hófödte hegyek mögött ereszkedik le a nap. Pirosra festve az eget s a hegyoldalakon álló házak falát. A legtetején a hegynek egy kolostor kőépülete látszik, s ablakain kúszik végig a napnak utolsó sugarai. Betekintve kimonóban ül egy lány és egy öregember lótuszülésben,lehunyt szemekkel,tökéletes csendben, keresve a mindenséget és a teljes hibátlan létet. Ekkor a lány még csak 14 éves,nem tudja még mi minden lesz útjában életének békében fejlesztésében. Egy kis légy száll a lány orrára, pisze orra mozogni kezd, kizökken a meditációból és figyelme a légyre összpontosul. Orrához kap és ebben a pillanatban kel fel az öregember s fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal vesz elő egy bambusz botot mellyel nagyot suhint a lány hátára majd kezeire. A lány nem ordít fel, csak egy apró rándulás jelzi arcán a fájdalmat.
- Most menj és ne is lássalak míg nem hordtad ki az összes fát a tüzelőbe.
Szólt mély érces hangon az öreg, a fiatallányhoz ki egyenes háttal mindenféle érzelemtől mentes ábrázattal hagyta el a meditációs szobát. Kimonójának hátulsó hosszú kivágásánál látszódtak csak mélyre szántó sebek és zöldes foltok. Bizony mesterének kemény leckéinek emlékei miket sose fog elfeledni. Nehézkes mozdulatokkal kezdte el cipelni a hatalmas farakás darabjait be a tüzelőbe. Több szálka sértette egyszerre fel a lány bőrét kezén és vállán,de mint ha ott sem lennének. Sikeresen hajtotta végre az öreg utasítását, s mire végzett a nap teljesen eltűnt az égről. Helyébe a Hold sápadt arca s a csillagok kegyes kis fényei vették át .A még fiatal Iunu Net kinek vezetéknevét Ashuki Net-től néhai apjától kapta. Anyja még élt lent a faluban tengette napjait, s egyetlen lányát az Öreg Mesterhez küldte tanuljon meg tökéletesen bánni a fegyverekkel,nevelje tisztességre, a tea szertartásra, s minden egyébre. Havonta egyszer látogatja meg Iunu már rég betegeskedő anyját,s azok a percek a legboldogabbak életében. Fürdőt véve friss rózsa illattal s méregzöld selyem kimonóban,ezüstszín obival átkötve jelenik meg a vacsoránál. Ahogyan meglett tanítva teát szolgál fel, majd elfogyasztják a főtt rizsből és nyershalból álló vacsorát. Rizspálinkával leöblítve azt.
- Térj meg hálódban, s aludj nem lesz nyugodalmas az éjszakánk. -
Sose lehetett érteni rendesen azt mit az Öreg beszélt. Titkos szavakat mormolt állandóan melynek értelmük sokszor később derült csak ki. Iunu gyékényén fekve a plafont bámulva gondol apjára anyjára kit ki tudja még mennyi ideig láthatja, a fájdalmas leckékre, melyekből azonban sokat tanult. S a tetoválásra melyet beavatásakor kapott. Fájdalmas volt az egész "műtét".Ám eredménye egy sárkány és egy tigris egybefonódása lett hátán. Gyönyörű szinte műalkotásnak betudható. Klánjának jelképei. Apját egy ellenséges klán ölte meg, kegyetlen módon. Megcsonkított tetemére Iunu talált rá még hat évesen. Azóta ahányszor elalszik látja maga előtt apjának vérbe fagyott tetemének darabjait. S lassan újra ezek a képek töltik be a lány álmait. Ám ez más,hangokat hall melyek nem az álmaiban vannak. Bizony ezek igaz a világban hallható hangok. Léptek, gyors léptek, lopakodó gyilkos szándékú talpak nesze. Iunu felpattan a gyékényről. A tolós ajtóhoz megy leguggol, hálóruhájának redői közt a tőr melyet óvatosságból hord magánál. A Hold fehér fénye egyenest átvilágítja a papírajtót,s Iunu acélszürke szemei előtt egy árny bontakozik ki. Nem gondolkozik,tudja hogy nem éppen jó szándékú illető akar szobájának padlójára lépni. Egy pillanat alatt átszúrva a papír ajtón az idegen lábába hasítja a kést,mikor az eldől azonnal torkát metszi. A fekete maszkot levéve meg is látja a tetoválást a férfi nyakán. Egy skorpió az mely holdat tart farkával. Az ellenséges klán egyik tagja. S mivel ezek csapatban vadásznak bizonyára többen vannak. Egyszeriben több láb lépésének trappolása töri meg a csendet. Tanítójának szobája felől jönnek a kardok acélos csörrenései. Iunu szobájában gyorsban ölti fel ruháját,s katanáját. Kirontva onnan puha párducszerű lépteivel közelít a szoba felé. Mestere már hullaként feküdt a gyékényén, s körülötte másik ismeretlen fekete ruhás hulla. A másik ajtó nyitva volt mely szerint arra menekült a maradék skorpió. Nem volt idő a gyászra,Iunu kibomlott hosszú fekte haja csak úgy lebegett röpült utána. Ám hamar füst állta útját. Sikolyok a falu felől,kinézve az egyik ablakon borzalom volt mi látványként a lány szeme elé tárult. Tűzben égő pokolban omladozó s szalmaszálként leégő házak képe. Rögvest meglátta anyjának házának lángjait melyek legmagasabbra csaptak fel az égre. Harag s düh mi elméjét s szívét elborította. Tanítója szavai csengtek fülében:"Sose engedd hogy a harag irányítsa tetteid. Ám ha bosszú az mi rendeltetett végezd be könyörtelen, s hidegvérrel, de tiszta fejjel."Iunu behunyta szemeit,egy percig állt mereven. Körötte már égett minden. Kimászott az ablakon, miközben tanítójának teteme ott feküdt gyalázattal, s most már megégve. Seizában ülve katanáját ölébe helyezve, melyet mesterétől kapott  nézte végig ahogyan leég a kolostor. Tudta már hogy anyja is ott lelte halálát a kis házban a völgyben. Örök bosszú adatott néki."A bosszú hidegen tálalva a legjobb" Ordított elméjében eme gondolat. S igen a bosszú erdő melyben könnyen eltévedhetsz ha nem maradsz ésszel, s könyörületed is megszűnik. Ha a bosszú találja meg az embert úgy érzi az hogy Istene nem csak hogy van, de egyenest az ő akaratát teljesítjük. Ekképp történt hogy Iunu Net , Ashuki Net lánya elindult megkeresni azokat kiken bosszút kell állnia. Mestere, apja s anyja halála szárad azoknak lelkén s megannyi ember vére tapad fegyvereikhez. Rengeteg embert tett már el láb alól. Mindenkit kivégzett akit kellett. Ám feladata sosem marad bevégezetlen. Hiszen most másik otthont kell keresnie hol olyan kitaszítottak vannak mint ő. Ekkor fogadta be őt egy klán mely talán elfogadja eme véres múltját,s lététnek tényét.

*A Wetras kastély hitvesi lakosztályában Sevren a plafont nézi fekve...
Aztán így marad... moccanatlan, tarkóját és háta egy részét a falnak vetve. Nem mozdul. Angel kényelmes fekvést talált a bicepszén, vélhetőleg már alszik is, vagy félálomban van... nem akarja felzavarni a mocorgásával. Úgy sem tudna aludni, mert nem fáradt. Legfeljebb reggel zsibbadt lesz a tarkója... na és aztán? Aludt már kényelmetlenebb helyzetben is.*
- Jó éjt, angyalom... vigyázom az álmodat...*suttogja Angel haját nézve, majd az ablakra néz, kibámulva rajta. A sorsán töpreng. Ép fekete szemében megcsillan a bekukucskáló Hold, de Sevren már nem lát... csak a lelki szemeivel.*

"Zúduló paták, megcsillanó nemes pengék, miken megtörik a nap erőtlen sugara, ahogy a lovak által felvert poron próbál áttörni, hogy utoljára végigsimítsa a földön heverő halottak arcát.
Már, ami megmaradt belőlük...
A grommai nomádok mindent elsöprő lovasrohamát viszonylag kis veszteségek árán verte vissza a krimori Vigyázók nehézlovassága, hiszen a nomádok alig viseltek páncélt, és apró, mokány lovaikat a fele akkora létszámban lévő, páncélos, széles mellkasú csatáménak szinte szétszórták...
Miközben a krimori lovasság visszakanyarodott egy újabb rohamra, a gyalogság tört előre, széles csatasorban a megzavarodott nomádok közé, akik a lovaikat próbálták éppen megfékezni...*
- Krimorééért!*hallatszott az ötszáz torokból szinte egyszerre az ordítás, és a gyalogság meglódult, a szakaszparancsnokok legelöl.
Mint mindig, Sevren és csapata, a válogatottakból idekerült Vérengzők legelöl vágták bele magukat a tömegbe, jóval a többi gyalogos előtt. A veterán harcosok többsége nem szúrófegyvert viselt, hanem csatabárdot, szöges bunkót, vagy - mint Sevren is - láncosbuzogányt.
A Félszeműnek ekkor még megvolt mindegyik szeme... és őrült tűz lobogott mindkettőben.
Mert bár szeme még megvolt, a felesége és a gyermeke már nem élt.
Emberei tisztelték, mint katonát, mert ilyenkor nem volt ellenfele, de nem rajongtak érte, mint emberért. Ment, és csapott oda, ahol mozogtak. Nem érdekelte, ha sebet kap, törte az utat.*
- Rohadj meg!*üvöltötte, és már lendült is a buzogány. A vele szemben lovát megfékezni akaró nomád hátasa kapta az iszonyatos ütést. A ló fél pofáját letépték a kegyetlen vastüskék, a mokány hátas feje oldalra nyaklott az ütés miatt, vért prüszkölve dőlt el. Lovasa rémült kiáltással hullott ki a nyeregből. Sevren oda sem nézve taposta meg, majd lódult tovább, hogy minél messzebb érjen az érkező saját lovasságuk elől.
Nem sokkal arrébb dühödten torpan meg.*
- Sevren! Sevren, vissza! Ez csapda! Áááárgh...*hallatszott a csatazajon keresztül Kampós rémült ordítása, majd halálsikolya. Sevren hátrapislantott a válla felett.
Két embere maradt a szakaszból, azok is sebesülten, elszántan vicsorogva, hátat a hátnak vetve. Sevren őrült tűzzel a szemében fordul vissza előre.*
- Gyertek kutyák!
*Nem kellett őket biztatni... jöttek! Mint döglegyek a hullára!
A porból felbukkant az első lovas, lófarkas dárdahegy lendült Sevren gyomra felé. Reflexből csapott nem sokkal a hegy alatt a nyélre, miközben balra lépett. A dárda a földbe fúródott, gazdája meg volt olyan marha, hogy nem engedte el a nyelet... a földbe fúródó hegy megtartotta, és míg a ló tovaszáguldott, a lovas kiemelkedett a nyeregből, és seggre huppant.
Sevren kutyafuttában csapott csak oda. Érezte, hogy a buzogányütés alatt hús reccsen, csont roppan, majd érzékelte a szétszálló agyvelődarabokat, de nem ért rá diadaltáncot lejteni. Jött a következő...
Oldalról. Szisszent a nomád penge, majd mart Sevren bicepszébe, bal oldalt. A katona dühösen felordított. Ellenfele kitépte a pengét a karjából, de újra döfni nem volt ideje: jött a buzogány. Alulról felfelé, az áll irányába. A csapás talált, bár nem ölte meg a fickót, épp csak kiverte pár fogát, letépte a fél állát és eltörte az állkapcsát. Üvölteni sem volt ereje, ahogy hanyatt zuhant.
Ismét villant valami. A vérző karú katona oda sem nézve, reflexből csapott arra. A buzogány lánca a pengére csavarodott, miközben a vasgolyó tüskéi eltörték a kardtartó kezet. Ösztöneinek engedelmeskedve rántotta meg a nyelet. Csendülve tört el a kard.
Háta mögött harsan ordítás. Már fordul is, emiatt van az, hogy a dárda, ami hátulról jött volna, hogy a gyomrán tolja ki a beleit, az oldalába merül. Kétségbeesetten ordít fel, a hihetetlen fájdalom szinte eszét veszi. A dárda egész hegye a testébe merül. Nem látja, csak érzi. Elcsúszik egy bordán. Reccsen a csont.
Odacsapni sincs ideje... másik oldalról is döfést kap, ez kard, érzi, ahogy szeli a húst, a combját. Megroggyan...
Szinte belepik, levegőt sem kap. Egy utolsó ordítás, kétségbeesett. Felnéz. Diadalittas nomád képe magasodik fölé, majd elvakítja a lecsapó pengén megvillanó napsugár...
Utolsó erejével felköp, de nem látja, hogy talál-e. A penge végigszántja az arcát.
Kivájja a szemét... A szemgolyó fehérje kifolyik, arcát áztatja, mint a saját sorsa miatt síró, árva gyermek. És valóban árva... hisz bal szeme egyedül maradt... jobbját elvesztette.
Ájultan dől oldalra... tán azt hitték, meghalt....elernyedő kezéből kicsúszik a buzogány nyele. Lázálom... felesége és kisfia integet...*
~Megyek, Aira... megyek, kisfiam... itt vagyok...~
*Csapda volt, már ő is tudja. A Vérengzőknek állított csapda...
A grommai nomádok rettegték a Vérengzőket... pedig nem voltak sokan, talán ha ötvenen... viszont csak a legjobbak. Félelmetes rendet vágtak ellenfeleik között, élükön a drabális felépítésű férfival, Sevrennel...
A nomádok rémülten rebbennek szét, ahogy a nehézlovasság "dárdát szegezz" paranccsal a tömegbe vágja magát. Nem messze Sevren és szétkaszabolt társai hulláitól vágják ketté a nomád hordát..."

"Sevren kinyitotta a szemét. Egyedül volt...
Ha a jó háromezer hullát, akik körbevették, "egyedülinek" lehet nevezni. Mindenesetre nem boldogították.
A Félszemű 3 napig bolyongott a közeli erdőben rettenetes sebeivel, átszúrt bal karral, jobb combbal, a dárdadöféssel az oldalában, kifolyt jobb szemmel...
Túlélte... Túlélte, mert túl akarta élni. A széles, izmos testben hihetetlenül erős lélek lakozott...
Három nap után, miután sebeibe legyek és egyéb dögevők tettek petét, a férfi már csak feküdt, nem volt jártányi ereje sem. A fiú, aki megtalálta, rémülten rohant el, eszelősen üvöltve...
Hamarosan parasztok érkeztek... rettegve figyelték a csupa vér férfit, akinek testét hihetetlen sebek borították.
Meggyógyították. Sevren nem tudott beszélni, újra kellett tanulnia járni, enni, inni... mindent. Azt sem tudta, hogy hívják. A falusiak nevezték el: "Félszemű".
A Félszemű, amíg újra tanulta a legelemibb dolgokat, egyet nem felejtett el múltjából. Bár nem tudott beszélni, enni, nem tudott semmit, a láncos buzogány forgatásából semmit sem felejtett. A falusiak tisztelték...
...rettegtek tőle!...
...míg végül újra megtanult beszélni. Akkor megütötte a fülét egy ismerősen csengő név.
Kiarron...
Innen kezdve áramlottak az emlékek. A kiarroni királyság, Ywerd Akrennys, aki alatt szolgált egy ideig... beugrott a neve is.
Sevren Wetras... A Félszemű..."

*A Félszemű tekintete kitisztul. Lassan bár, de kitisztul. A szoba berendezései visszanyerik kontúrjukat, a poros, véres,
"őrült"
forgatag a semmibe tűnik, belefakul a múlt ködébe. A Félszemű sebesült karja, lassan a szemkötésére simít, végighúzva azon a kezét, érezve az alatta tátongó "semmit"...
Akkor, amikor Aira-t és kisfiát megtalálta, véget ért az élete, és egy új kezdődött. Egy dühöngő, fajgyűlölő állat élete kezdődött felakasztott, megerőszakolt felesége és ötéves fiának teteme mellett, aki csak a harcnak élt, csak az éltette, hogy minél több koponyát kiloccsantson. Mikor Távolrévbe ért, akkor is ilyen volt még, sőt, mikor Angelt megismerte, még akkor is...
Ám most? Most egy csendes férfi, egy nőnek élő nemesember, aki távol kívánja magát tartani a harcoktól... egy olyan férfi, akinek a harc már nem sokat számít, ellenben egy nővel.
Tekintete alvó kedvesére siklik.*
- Köszönöm...*suttogja csak úgy maga elé.*

Egy távoli erdőből madarak röppennek föl a fák fölé, sorban egymás után, mintha valami érkezését vagy útját mutatnák hangos ricsajukkal és kecses röptükkel. Majd meghallani mi volt riadalmuk, mikor hangos gyerek kacagás hallatszik. Két kis hegyes fülű gyerek szaladva rohan az ágak közt. Lépteik halkak és alig venni észre fajuk lábnyomait. Két kis hegyes fülű száguld a bokrok közt, miközben hangosan jajgatnak, de hátra sem néznek, csak szaporán szedik bocskorukat. Az ágakat kapálózva hárítják maguk előtt. Nem tudni mi elől menekülnek veszettül, csak akkor derül ki, mikor hátsó fiúcska kezében egy mézes bödön villan föl. Csurom ragacs mindenhol a bödön oldala, telis-tele van mézzel. Fekete haja alig vállig érően lobog utána, miközben szedi lábait, ahogy bírja, de idősebb bátyjával, nem képes tartani a tempót. Elsuhannak a fák között és egy szempillantás alatt megérkezik az üldöző vad méh sereg. Több százan suhannak kötelékben az ágak között, szinte zeng tőlük az erdő. Egyenként apró szárnyaik alig hallhatók, de rengetegen eveznek a levegőben, ami felerősíti a kicsiny szárny csapásokat. Üldözik a két fiatal elfet, kik elcsenték szorgosan gyűjtött mézüket. Az elől rohanó fiú előre mutat az erdő széli kis tóra.
¤Bírd ki öcskös!¤
A fekete loboncos kis fiúka néhol meg-meg botlik, de összeszorítja fogait és féktelen hajrába kezd. A szárnyas harcosok már csak méterekre szálnak mögöttük, mikor két nagy csobbanás vet véget a két fiú loholásának. A hideg víz csípi testüket, nagy levegő dagasztja képüket és úgy néznek ki, mint két kuruttyoló béka a víz alatt bújva. Szemük nyitva és a víz fölé lesnek, de nem fogják bírni örökké a víz alatt ezt tudják Ők is. A levegő fogy és a szárnyas harcosok még a víz fölött keringenek. Gyorsan száguldanak a víz fölött, néhány még meg is karcolja a kicsiket hullámzó víz felszínt. Bepillantanak mérgesen sárgán feketén a víz alá, hol rejtőzik a két kis gazfickó. Majd lassan elhalkul a víz fölött kavargó duruzsolás és visszatérnek a kis harcosok otthonukba az erdőbe a fák lombjai közé. Két nyúzott fej bukkan ki a víz alól, hegyes füleik lilára fagyva remegnek hajuk közt kibújva. Lassan kimásznak a partra és vacogó fogakkal nevetni kezdenek. A bödön ugyan csurom víz lett, de maradt benne a zsákmányból elég, hogy mindketten jól lakjanak. Vissza indulnak a családi fészekbe, mi az erdő szélén egy kis mohával benőtt házacska. Alig venni észre a kis ajtót ablakokat, mindent rejtenek az erdő színei. Mire a házhoz érnek egy vékony elf asszony vágja ki az ajtót és szemei szikrákat szórnak. Hamar a két gyerek közé áll, kik nem is sejtik, hogy fülük, hamar tovább fog nyúlni. Megragadja a didergő hegyes füleket, miközben a két gyerek csurom vizes és kezük tiszta méz, hiszen azzal kanalaztak a finom, édes mézből.
¤Dhilar legalább neked lenne egy kis eszed!Befelé!¤
Rángatja meg a nagyobbacska fiú füleit, majd előre lódítva a nyitott ajtó felé küldi.
¤Sindar és ha valami bajotok esik! Nyomás te is!¤
Küldi bátyja utána anyja Loralind a kis fekete loboncos elfet a ház melegébe, ahol már nem vacognak, hanem lesütött szemekkel egymás mellett ülve száradnak a kandalló mellett. Édesanyjuk tesz vesz a ház körül, mikor megjön apjuk a vadászatból. Apjuk Mirtar szemei kéken villannak szőke fürtjei alól, miközben lenyúzza az elejtett vadállatot. Miután készen van benyit a házba és a két gyerekre pillant, kik mosolyogva, de rezzenéstelenül ülnek a kandalló mellett. Majd anyjuk kap egy csókot és a két gyerekhez lépdel. Magas szikár , izmos alkatú elf, kinek hosszú évei a vadonban teltek el vadászattal és heves csatákkal. A két gyerkőc arcára húz egy egy csíkot véres ujjával, majd nevetni kezd.
¤Nézd anyjuk, hogy néz ki ez a két tökmag!¤
Apjuk mindig is szerette a két fiát és sokszor engedékenyebb volt velük, mint édes anyjuk.


Teltek az évek és már nem csak vad méhek, hanem medvék, farkasok kergették meg a két fiatal serdülő korban lévő elfet Dhilart és Sindart. Nagyon hasonlítottak egymásra, még is Dhilar volt az idősebb, ki komolyabb és határozottabb volt öccsénél. Mindketten mozgékonyak voltak, kitűnően másztak fára és remekül forgatták a kardot, de még nem voltak elég edzettek, hogy kellően kitartóak és erősek legyenek. Majd eljött az idő, egyszer, mikor apjuk közös vadászatra vitte mindkettőjüket. Nem túlzás, ha azt állítja bárki, hogy kiváló vadászok váltak belőlük. Mindent megtanultak, csapdákat, gyógyító és méreg füveket egyaránt. Sokat tapasztaltak az erdő sűrűjében, megtanulták, hogyan maradjanak életben. Így teltek az évek és egyre többször vertek tanyát északról érkező harcosok az erdőben érezni lehetett, hogy a déli vidéken valami készül és a seregek már lassan toborozzák harcosaikat. Egyre csak jöttek, sok csapat, sok harcossal és szegény idők jöttek, hiszen elpusztították az erdő vadjait, fákat vágtak ki, de sokszor a mindennapi élelmet vitték el és a zöldséget a ház melletti kertből. Sosem volt nyugodt éjszaka, nem lehetett tudni, mikor milyen szerzet kopogtat az ablak alatt, folyton fegyverekkel jártak az elf család tagjai és nem tetszett, hogy az erdőt, otthonukat ennyire feldúlták. Panaszkodtak a fák és az állatok, de nem tehettek semmit, míg nem egyszer a a családfő Mirtar már nem bírta tovább, hiszen nem volt mit ennie családjának. Nem teremtek a cserjék bogyókat és nem szült az erdő vadat. A vizek mocskosak voltak és zavarosak. Elindult hát apjuk, hogy összeszedve a többi erdő lakót egy csapatba a déli csapatok vezére elé állva elmondja kérését. Sokan ismerték Mirtart és sokak tartoztak neki kiknek életét mentette és becsületét. Ezek közé tartozott a vezér is kit megrészegített a hatalom és nem látott a hatalomnál tovább. Anyjukhoz Loralindhez egyszer eljutott a hír, hogy Mirtar sosem fog már visszatérni. A vezérhez elért ugyan egy tucatnyi elf harcossal, kik szintén az erdőben leltek menedéket hasonló életet élve, mint Sindarék családja. De ez lett végzetük, hiszen a vezér nem engedte el többet őket, seregében kellett küzdeniük. Híre ment, hogy egy tucat elf harcos, fergeteges vérontásban ölik az ellent, hiszen ígéretet kaptak a békéről és nyugalomról kis otthonukban, de erről senki sem tudott, csak Ők és a büszke vezér. Évek teltek el és lassan megtanultak gyökereken élni és rügyekből levest főzni az otthoniak. Lassan távolodtak a háborúk is, de nem tudtak neki örülni, hiszen lassan visszatért a régi rend, de a férfi harcosok, köztük Mirtar is egyre távolabb kerültek. Évek teltek és a két fiú felnőtt. Loralind szemében már nem a régi kis lurkó ragyogott vissza és Ő is tudta fiai férfivá érettek. Szűkösen éltek és apa nélkül, de bíztak benne egyszer visszatér, hiszen a hírek továbbra is érkeztek a haza térő sebesült katonáktól, hogy az elf tizenkettektől már messzi földön rettegnek. A családfő Dhilar lett , hiszen első szülött és meg kell vallani talpra esett tapasztalt elf volt fiatal kora ellenére, de jó tanító mesterük volt a természet és apjuk, ki messze földön értük és saját életéért harcol. Gelion egy éjszaka a lángokba bámulva elgondolkozott, mire vágyik és mi várja őt, ha marad továbbra is. Félt megtenni a lépést, félt elhagyni azt a környezetet, amiben nevelkedett, de legjobban édesanyját Loralindát félt elhagyni. Egyik éjszaka mindene már gondosan összepakolva várta egy batyuban, egyetlen dolga volt már csak elbúcsúzni anyjától és bátyjától. A búcsú könnyes volt és fájó, de megtette, elindult és nem nézett vissza. Apjának hagyott üzenetben elmesélt mindent addigi életükről és hogy egyszer még talán találkoznak az örök nagy fák között.

Elindult hát egy hosszú útra. Egy poros, rögös út, mit nem tudott hova vezet. Nehéz léptekkel bandukolt egyre távolabb, de talpai ragadtak az anyai földhöz, erős volt és nem hagyta magát legyőzni, tovább lépett. A bizonytalant választotta az életet, hiszen otthon maradva bátyja a családfő mellett nem élhette volna azt az életet, mit neki szántak az égiek. Szabad akart lenni és független, mindentől, mi láncként ragad az elf szívére. Emlékeit sosem feledte és mély nyomot hagytak benne. Az úton sétálva találkozott egy szerzetessel, ki egy nyikorgó szekéren szállította a a beszedett misebornak valót. Lelassított, hát Sindar mellett és rávigyorgott a férfivé serdült kölyökre.
¤Mőre mész fiacskám?¤
¤Magam sem tudom csak minél messzebb!¤
¤Hát ha messzire akarsz menni elviszlek én ám olyan messzire, hol Isten lakik! Szállj föl ide e!¤
Nem sokat tanakodott és batyuját ölébe kapva pár pillanat múlva ott kuporodott a szerzetes mellett a bakon. Sokat beszélgettek a hosszú úton, de nem volt igazi beszéd, hiszen Sindar hallgatott a szerzetes pedig prédikált. Sokszor előkerült a butykos is, no meg a pajzán történetek, mikre fiatal korából emlékezett vissza a szerzetes. Egy távoli helyre tartottak, csuhás megígérte Sindarnak jó helyen lesz és sok mindent tanulhat majd mihez kedve lesz. Így is volt egy kolostor lett otthona, hol kardját szögre akasztva mással sem foglalkozott, csak írással, olvasással és más tudományokkal. A szerzetesek megszerették, hisz olyan gyógynövény főzetek receptjeit kapták cserébe, mitől mámoros arccal vigyorogtak napokig. Még sem volt ez a hely, mire Sindar vágyott, hiányoztak neki az otthon eltöltött percek, de üzent haza és néha levelet váltottak, mindenki egészségben élt tovább és apja is haza úton volt már valahol igaz a tucatnyi elf közül, csak négyen maradtak a legendás tizenkettek.. Eltelt három év mi alatt tudományai izmosodtak nem karjai, de nem bánta, hiszen még nem tudta mire, fogja használni, de tudta, hogy hasznos. Egyik napon hát felállt a nagy asztaltól és hangos szavakkal búcsúzott a részeges szerzetesek közül. Ugyan nem tudta merre induljon, de nem is kellett tudnia, hiszen már hamarabb gondoskodtak róla, mint gondolta volna. Rafinált - féle a reverendás szerzetes, hiszen tudta nélkül egy klánba ajánlották, miről a felvételikor értesült. Az Acéllobogósok klánjába került, fiatalon, de végre levehette kardját a szögről és gyakorolhatott. Pusztító szeretett volna lenni mindig is, hogy seregekben féljék nevét és érezze azt amit apja átélhetett. Ő ugyan nem életéért, hanem javakért ölt, ami hamar vezette őt seregek élére. Megtanult rengeteg mindent, mit az élet taníthat, nőket és szeszt egyaránt, de felelősséget és akarást is. Sokat komolyodott és más szemmel kezdte nézni a világot. Barátokra lelt, győzelemre és vérben csillogó elégtételre, mit megkapott minden egyes ostrom alatt. Hamarosan elnyerte kinevezését és Pusztító lett. Éveken át az első vonalban harcolt, de mind ez nem volt elég a Pusztítók vezére külön kiképezte, aminek meg is lett az eredménye. Ugyan éles megmérettetésre sosem került sor, de mondhatni a leghírhedtebb Pusztító lett és nem volt ellenfele már a várfalak mögött. Állat ként harcolt és küzdött, félelmetes düh és önuralom jellemezte. Majd jöttek a zűrös idők, mikor már idősödött. 28 éves volt, mikor kocsmai bunyók és verekedésekbe keveredett, de egy nő kimentette őt a gödörből. Megházasodtak hamar kedvesével Laura G Snippel, majd két csodás gyermekük született Beatrix és Dienon. Felesége korán meghalt, megözvegyült és többet nem állt seregek élére sem. Nem ment már messzi hadjáratokra és nem kereste a fölösleges veszélyt. Mind két gyermek fiatalon elkerült tanulni és egyedül maradt. Ismét elméjébe férkőzött a szesz és a társasági élet, de korántsem volt olyan meredek a lejtő, mint azelőtt. Míg nem egyszer a városban döcögve szekerével, egy csizmára lelt az út közepén. A csizma egy nő lábáról hiányzott kibe első pillantásra belé szeretett. Az út mellett voltak a nő és egy férfi megkötözve eszmélet vesztetten. Elvitte hát őket magával a klánfaluba, hol szállást és étket szerzett a megmentetteknek, kik halálra fagytak volna az éjszaka. A nőről le sem tudta venni szemeit és újra érezte a szerelmet, mit egykoron érzett első feleségével. Akkor azt hitte, de később rájött, hogy ez még komolyabb és fontosabb, mint élete, olyan szerelmet érzett és gondoskodni vágyást, mint még soha. Ugyan nem volt könnyű megszelídítenie a nőt, sőt majdnem megölték egymást első találkozásukkor, de mégsem és ezután életük együtt haladt tovább. Szerelmes lett és más sem érdekelte, csak a nő kit szeret. Hogy ki is ez a nő talán egy csoda egy harcos nő, ki szerelme birtoka, igen ez mind Ő Dafa. Sindar klánjába költöztek egy időre, hol talán nem maradt olyan hely, hol nem szeretkeztek. Mindketten sokat változtattak egymáson, de Gelion nem látta be, míg Dafa máshova ment, hirtelen nem találta helyét. Döntött és kilépett új otthonából hátra hagyva régi életét, újat akart kezdeni. Nem tudta hova menjen, hiszen hiányoztak a barátok és együtt eltelt kalandok, de tovább állt miközben kapcsolatuk is egyre lazábbá vált és ritkábban találkoztak, de még mindig érezte a szerelmet, mi egész testét hatalma alá kerítette. Sok helyen megfordult, de nem érezte otthonának egyiket sem egyre vágyott csak Dafára szerelmére. Fehér farkasok közt keresett menedéket azt gondolta a vadon, majd csillapítja, de nem így lett. Nem bírt magával, hiányzott neki a nő kivel minden pillanat mézédesen csorgott végig ajkain. El akarta magát foglalni ezért a Hadiakadémián keresett menedéket testőri képzésbe temetkezve. Gyorsan tanult, hisz a fegyver használatban volt gyakorlata. Hasznosak voltak számára ezek az idők, óvatos lett és megfontolt. Majd nem bírta már tovább érzelmeit versbe öntötte. Elindult egy versenyen, mit egy Távolrévi híres Díva szervezett. Mégsem a díva élet ami neki kell tudta ekkor jött a megváltás kínszenvedéseitől. Újra találkozott Dafával élete szerelmével, kivel újra meg kellet, hogy ismerjék egymást. Dafa terhes volt, egy padlási kaland után és többé már mást sem akart, mint családot szerelmével Dafával. Az idő gyorsan telt, miközben egymásnak éltek minden pillanatot. Ismét klánba vágyott, de immáron legfontosabb számára a család lett. Smaragdkígyók klánja, hol senkit sem ismert, de hamar megszerette a klánt és azzal foglalkozhatott, amihez értett, ismét fegyverforgató harcos lett. De már nem vértengerben úszó kaszaboló szörnyeteg, hanem megfontolt végzet, kit érdekel a családja jövője és az élet.

Volnezis  Nyren

˙˙˙~ Régvolt nemesi család sarja, bár ennek tudatát mára már csak önmaga legmélyén, illetve nevében elrejtve őrzi. A família saját vesztét a családfőnek köszönheti, pontosabban a családfő egykori barátjának. Senki sem gyanakodott Volnezis jó nevű apjának sötét kapcsolataira, mi az öreg Konseget (így hívták apját) a sötét üzelmekig vezette.
Egy volt barát elzüllése, konfliktusok szóban és vérben, s a jól ismert, féktelen bosszú elég volt az egész rokonság kiirtásához, kik valaha is viselték a Zenlov nevet. ˙˙˙

˙˙˙  - Hozzátok!
- ..-pfff...! Átkozottak! Átkozo...
- Nyughass, szajha!
- Féreg... alávaló féreg! Leprás gazember...!
- Fogjátok le! - Grad mester parancsára a legénységből hárman odaugrottak, hogy megállítsák a dühöngő nőszemélyt. A dühöngő, igazából joggal őrjöngő hölgyet, kinek finom selyemből készült ruhácskája szerte-szét cincálva lógott rajta, cipői már nem voltak lábán, hosszú, szőkén aranyló fürtjei pedig ezernyi irányba álltak, hol tépve, hol sártól csöpögve. Grad mester, a jól megtermett, széles vállú, borostás pofázmányú Grad mester, ki nem volt igazából mester, csak embereitől megkövetelte a címet, s igazából már annyi mindenhez értett - volt ő tolvaj, bandita, katona, csempész, most pedig kalóz -, odalépett a térdre kényszerített Laene elé, s arcán mániákus kéjvigyor terült szét.
- Hát megvagy, kislányom... Lyle, ha nem tévedek?
- Laene, te korcsfajzat! - tajtékzotta a nő, mire Grad mester egyik tar fejű legénye erőből belérúgott. Grad mester rosszallóan cincogni kezdett.
- Nem tisztességes így bánni egy ilyen finom hölggyel, Hurth...
- Miiit... mit tudsz te a tisztességről nyomorult!? - a Hurthnak titulált ezúttal nem bántotta a nőt - maga Grad mester adta a pofont.
- Elég legyen mostmár, riherongy cafka! Látom a te édes jó apád mégsem tanított meg a jómodorra... kár... csalódtam Konseg barátomban. De annyi baj legyen! Megvagy végre... tudod, hogy mit akarok, igaz, szívem?
Laene azonban nem volt megfelelő kedélyállapotban ahhoz, hogy társalogni tudjon, így újabb istenkáromlás és szédítő pofonok után Grad mester beleunt életébe.
- Jól van hát... nem vagy hajlandó beszélni... megértem... így-is, úgy-is meghalsz... miután végigaláztak a felajzott embereim, s kellően megkínoztalak! Odaát majd elmesélheted apádnak, milyen is Grad mester vendégszeretete... Te ott! Eredj! Hozd a másikat! - az újonnan behurcolt foglyot igazából még csak hurcolni sem kellett, bár erősen tartották karjait, ő ellenkezés nélkül, némán vonult, tekintete csüggedt volt ugyan, de nyugodalmas.
- És Te vagy Dhala. Konseg másik szeme fénye.
- Nem. Rin vagyok.
- Okosabb, mint a nővére, határozottan...
- A nevem Rin.
Grad mester felállt a poros-boros hordóról, résnyi szűk szemeit amennyire lehetséges volt, kitágította.
- Ócsárolod a megfigyelőim?
- Rinnek hívnak. A családnál... szolgáltam. Szolga vagyok. - Rin valóban egyszerű viselete egy kinőtt, piszkosfehér hálóruhából állt mindössze, fedetlen karjai, s arca is mocskos volt a kosztól, homoktól... rég rászáradt homoktól. Szívszorító külseje nem hatotta meg Grad mestert, kinek időközben elfáradt keze már lendült is Dhala, avagy Rin felé.
(...)
- Ha valóban az vagy, akinek állítod magad ... öld meg a nőt! A nőt... a gazdád... vagy a nővéred, hm... - Grad mester az ájult Laene felé mutatott, majd széles vigyor ült ki arcára. Rin tekintete megriadt, megrezzent a szavak hallatára. Az egyik férfi közben Grad mester utasítására felrázta Laene-t.
- Miközben a szemedbe néz... no, igen, pont úgy. Lássuk! Mutatkozz be nekünk, Dhala-Rin!
Rin elképedve bámult a két, nyitott tenyerébe nyomott tőrre, s ajkai tátva maradtak. Váltva pillantott az ócska, rozsdás pengéről a sikítozó úrihölgyre - az úrihölgy pedig most vadul ordított huga, Dhala után, ki Rinként állt előtte.
- Öld meg... és életben maradsz.
Rin elfordult a lefeszített nőtől, és lehunyta szemeit.
Eszébe jutott egy dal, egy szívmelengetően egyszerű, édes-szerelmes dal, amit kívülről tudott, de már rég, nagyon, nagyon rég hallott utoljára.

"Hűs a szél, mely téged ér...
Szép a szó, mi megkísért..."

Rin balra-jobbra ingatta a fejét, miközben gondolatai megelevenítették a dallamot.

"Vég' sugár, mely rádvetül,
Fagyos szíved felhevül."

Rin kinyitotta szemeit, jobb kezébe szorította a piszkos, ősrégi tőrt...
Mikor megfordult, már összezárt szájjal, emelt fővel, megkövült szívvel, s jéghideg szemmel döfte keresztül nővére, Laene testét.

"Friss a hó, mely reád hull,
Égő kéz mi hozzád nyúl..."

- Üdvözöllek nálunk, Rin. ˙˙˙
 

˙˙˙A bosszúszomjas barát, Grad Hrozzt nem nyugodott bele veszteségeibe, s esze ágában sem volt ezek után - mert ez volt Konseg eredeti célja - békén hagyni a családot. Kezdetnek, hogy még több szenvedést okozzon, az öregedő családfő lányait hurcolta el magával, Laenet, s persze Volnezist, aki akkoriban még a Dhala születési nevet viselte.
Szerencsés véletlenek és egybeesések folytán Dhala kitalálhatott egy ostoba hazugságot, melyet a későbbiekben Grad sem ismert el, de megtetszett neki a lány merészsége. Így Dhalát, ki önmagáért megölte nővérét, Grad életben hagyta és magához fogadta. Hogy megbizonyosodjon Dhala hazugságának valódi "hűségéről", kegyetlenül megölette vele az összes élő Zenlovot, a lány minden egyes rokonát. ˙˙˙

˙˙˙ "Zord vihar, mely meggyötör
Heves vágy, mi elsöpör..."

Pawor fáradtan hevert székében, erősen jobb karjára támaszkodva. A szemben lévő gyertyaláng játékosan meg-megnyúlt az asztalon, Pawor azt bámulta ködösen. Több napja, hogy nem aludt már, hisz nemrég telt el az utolsó est, hogy orvul lemészárolták az utolsó Zenlovot. Pawor rettegett, félt, hogy nem itt van vége az őrült hadjáratnak, hogy ő lesz a következő, csak mert kapcsolatban állt a családdal... közeli kapcsolatban állt azzal a káprázattal, azzal a különös, s számára ettől vonzó Dhala-lánnyal, aki a mészárlás előtt csak úgy, hirtelen eltűnt... ez megriasztotta. Valóban, sokkal inkább félt, minthogy fájt volna neki. A lány emléke is - utólag visszagondolva rá - sokkal inkább rémítette, mint szorongatta szívét.
Nem igazán értette a múltbéli dolgokat... pedig minden áron meg akarta érteni. Rá akart jönni...
S hát most egymagában ücsörgött itt székébe préselve, kicsit szendergősen, kicsit félősen, kicsit értetlenül, kicsit búsan. És ekkor, eme állapotában, egy emberi árnyékot vélt felfedezni a falon, a gyertyaláng vetítésében.

"S fénylő nap, mely rádvirult,
Forró arc, mi elpirult..."

Dhala a ház előtt álló nagy fa ágán guggolt, s némán figyelte az egyetlen, nyitott ablakú szobát, melyből fény szűrődött ki a késő éjszakában. Pár perc elteltével lejjebb ereszkedett - nagyon ügyesen, szinte hang nélkül -, hogy a párkányra lépve nézze szerelmét. ˙˙˙

˙˙˙ Családja kiírtása után Volnezist Grad odaadta egy általa ismert orgyilkos-szervnek. Volnezis eközben megkereste volt szeretőjét, Pawort, s mindent bevallott neki. Arra számított, hogy a férfi szenvedélye fölülkerekszik majd erkölcsén, s figyelmen kívül hagyva a múltat majd boldogan a lány karjaiba veti magát. Pawort azonban iszonyította mindez, de így Volnezis kénytelen volt vele is végezni... nem engedhette, hogy leleplezzék. Közvetetten ölte meg, kivételesen módon nem tudta saját kezűleg megtenni.
Így Volnezis már fiatalon, tizenöt - tizenhat éves korában gyakorlottabb volt az ölésben, mint egynehány középkorú katona. Nem mindig észrevétlenül ölt, sőt, gyakorta használt inkább cselt, melyre utólag sem jöttek rá feltétlenül. Ekkor vette fel a Volnezis nevet is, mely visszafelé olvasva, az utolsó két betűt levágva származását rejti.
Pár év elteltével egy sikertelen - Volnezis sokáig ebben a hitben volt - merénylői próbálkozás során Volnezist elkapták, s börtönbe vetették. Képes volt megszökni - valójában őt szöktette meg az egyik régebbi áldozata, aki ezek szerint túlélte a halálos döfést. A férfiról kiderült, hogy egyfajta szektahívő, s még első találkozásukkor figyelt fel a nőre... vagy talán előbb is. A későbbiekben fény derült a szándékos megbuktatásra, mert ez volt az ára annak, hogy időben, élve elhozzák az orgyilkos szervezettől. Volnezist messzire vitték, más vidékre, más országba, ahol a titokzatos szekta főereje tevékenykedett. Egy ideig még orgyilkosuk volt, majd aztán erősen a hit, a misztikumok felé hajolva - ahogy "elrablója" mindig is sejtette - fölmondott hivatásával, s esküt-tett tagjává vált a gyülekezetnek.
Volnezist mélyről jövő becsvágya hajszolta veszteségbe... a férfi - ki egykor megszabadította börtönéből - volt a mestere, aki rövidest hatalomra jutott a szektában, s még sokan mások ugyanígy... Volnezis türelmetlenül nézte mindezt, s kínozta a tudat, hogy ő senki marad és tudatlan, míg mások tekintélyétől rettegnek a kicsik, s míg mások számtalan titok tudói lehetnek... látta azonban, hogy figyelmen kívül hagyva tetteit végeláthatatlan ideig váratják őt. Hogy elfoglalja méltó helyét, mesterét ölte meg - hosszas, gondos előkészülettel, de ezúttal sikeresen. Számításai azonban helytelennek bizonyultak, többen átláttak rajta, mint szerette volna... egykori szolgálatait meghálálva csupán csak száműzték köreikből, jó messzire onnan...
Volnezis elindult hát, háborgó lélekkel, de szenvedélyes meggyőződéssel, hogy megtalálja helyét, azt a közösséget, ahol megbecsülik, ahol rövidesen tisztelni fogják és elismerik majd... nem feltétlen gyilkosként - hisz mely rang választ el két orgyilkost? - hanem inkább azon a rejtelmes, "vallási" úton, melyen szektájában haladt, melyen előretört volna, hogy megismerje titkait, varázsát... keresi a helyet, ahol otthon lesz végre.
A "Nyren"-t volt szeretője (összekevert) családnevéből alkotta meg - "emlékül". ~ ˙˙˙

*Ötbánya. Jó pár évvel ezelőtt...
A kis Walia alig lehetett 5 éves, mikor szülei eladták őt saját nagybátyjának... A nyomorúság, a szükség vitte rá őket, szajkózta a kislány, egy idő után már csak magának. A kis viskó, vagy háznak aligha nevezhető fa- és kőtákolmány furcsa fintort vágott, mikor még egyszer visszanézett rá... Anyja a zokogástól rázkódó vállal borult tagbaszakadt apja mellkasára, aki szigorúan nézte a távolodó párost, míg a zsebében az életet jelentő aranyak vidáman csörögtek... Ahogy a kislány és jómódú rokona kéz a kézben igyekeztek a rájuk várakozó díszes, ébenfekete lovas kocsi felé, Walia megtorpant... hátranézett apjára, aki már csak a fogai közt sziszegte:
- Menjetek... menjetek...
És mentek. Irgol, a bácsikája szelíden húzta őt, és besegítette a kocsiba. A kislány rögtön az ablakhoz, a sarokba húzódott, és ha közeledett felé "jóakarója", átült a másik oldalra. Mindketten megelégelték a fogócskát, Walia az éhségtől és a fáradtságtól elaludt, és csak arra ébredt fel újra, hogy egy kéz az arcát simogatja.
- Ébresztő, kicsim... megérkeztünk. - és követelő karok máris magukba zárták.

Irgol igen gazdag és befolyásos ember volt, ebből adódóan tulajdonképpen bármit megtehetett, megkaphatott, megszerezhetett, amit csak megkívánt. Remek meggyőző eszközei voltak: pénz és zsarolás... mindenkivel szemben hatásosnak bizonyultak, bármelyik módszert is alkalmazta.
A kastély, ahova Walia került, egy korabeli gyermek számára felfoghatatlan: egyszerre gyönyörű, mesebeli ábránd és borzalmak tárháza. Minden és mindenki oly idegen, a szolgák ravasz vigyora, a sötét folyosók és a túlságosan is tágas lakosztályok... Fényűzés minden mennyiségben.
Riadalma azonban felesleges volt néhány évig: taníttatták, a legkiválóbb ételeket ehette, a legpompásabb ruhákat hordhatta, és mindent megkapott : barátokat, társaságot is, akiket Irgol bácsikája mindig frissen vásárolt.
Csupán két feltétele volt ennek az elkényeztetett létnek: hogy nem lép ki a kastély kapuján engedély nélkül, és nevelői minden utasítását kérdés nélkül teljesíti, bármi legyen is az. Ez az alku teljesíthetőnek bizonyult.
Egyet nem értett belőle csupán a gyermeki lélek: miért cserélődnek állandóan a barátai...?

Még 10 éves sem lehetett, mikor a kisgyermekkorában belénevelt erkölcse annyira korlátozódott, hogy nevelőinek parancsait teljesítette. Követelőzővé vált, hiszen tudta, mindent megkaphat, bármi az övé lehet... Fiú játszótársakat akart, fegyvereket, amikért rajongott és valakit, aki harcra tanítja.
A kastélynak nem ismerte minden szegletét, bár nem tiltották neki. Kíváncsisága viszonylag hamar legyőzte félelmeit: leemelte a szalon asztaláról az ottfelejtett kulcscsomót, és elindult az alagsorba. Szaporán vert a szíve, ahogy a fáklyalángtól vöröslő, félhomályban játszó folyosón az első ajtóhoz érkezett. Lenyomta a kilincset, az ajtó nagy meglepetésére nyikorogva kitárult : koszos kis szoba tárult a szeme elé, néhány ágy és rendetlenség.
~Talán a szolgák...~ találgatott, és tovább indult.
A második ajtó sehogyan sem akart nyílni, a kulcsok egyike sem nyitotta, s bár erről kénytelen volt lemondani, a tudás vágya csak most erősödött fel benne igazán.
A következő ajtók sem rejtegettek semmi érdekfeszítőt az elsőhöz hasonlóan, szerszám - és fegyverraktárak, porlepte, nyomorúságos kis szobák követték egymást, míg végre az utolsóhoz érkezett. Minden kulcsot végigpróbált de ez sem nyílt. Walia nem bírt magával, lökdösni kezdte a súlyos ajtót, teljes erővel nyomta, és rángatta a kilincset - a nagy lendülettől hanyattfekve találta magát a földön, az ajtó kifelé nyílt...
Az eséstől sajgó fejét dörzsölgetve feltápászkodott és belépett volna, de már a küszöbön förtelmes bűz csapta meg az orrát... A szájához kapta a kezét, öklendezett, de rászánta magát a fulladásos halálra kíváncsisága kielégítéséért cserébe.
A vaksötét helyiségben megbotlott valami puhában, és valami szintén puhára esett, ahogy az egyensúlyát kereste, mindenhol hasonló támasztékokra lelt.
- Nem kellett csalódnom.
A nagybátya szavai meglepetésként érték, megperdült a tengelye körül, és mozdulatlanul meredt a fáklyafényben hullámzó árnyalakra.
- Gyere... - szólította a kedves rokon, és ő maga beljebb lépett. A vörös fény lassan kúszni kezdett a falakon és a padlón, át kezek, lábak, fejek, testek kusza mozaikján. A lány elkerekedett szemekkel figyelte az elétáruló képeket: néhány mozdulatlan, megcsonkított testben felismerni vélte elveszettnek hitt, vagy már el is feledett régi barátait.
- Most már gyerünk innen. - mosolygott le rá Irgol. - Mutatok neked még valamit.

A második ajtó elé vezetett útjuk. A férfi a mellénye zsebéből halászott elő egy egész kicsi, rozsdamarta kulcsot, majd kattant a zár. Walia csak ekkor lett figyelmes különös hangokra, amelyeket azelőtt nem ismert. Nyögések, hörgés, sikolyok, kattogás...
Válogatott kínzóeszközök, és még válogatottabb kínzottak, vagy épp kínzandók vártak, hogy végre elláthassák funkciójukat Irgol rendszeresen megrendezett véres orgiáin.
A lány nem hátrált, csak nézte a rögtönzött pokol-modellt.
- Akiket előbb láttál, itt kezdték...- szólalt meg kéjes vigyorral nagybátyja.
- És mi lett velük? - alig hallható suttogás Walia ajkairól.
- Itt már nem vettük több hasznukat. Vagy már nem bírták tovább. Gyere csak...
Ezzel kézen fogta a unokahúgát, és megindult a terem belsejébe. Mikor megálltak végre, és a lány felnézett, egy meztelen, kezénél-lábánál fogva kifeszített testet látott... az egyik játszótársáét.
- Ő a tiéd. - guggolt le Irgol,és végigsimította a meglepett Walia fehér arcát.
- Mit akarsz vele tenni, kicsim?
- Meg fog halni? - nem aggodalom, csak kíváncsiság érződött a gyermeki hangban, amire egy elégedett vigyor volt a válasz.
- Az csak rajtad múlik. - Irgol kezével végigmutatott egy tőlük jobbra lévő asztalon, amely tele volt tőrökkel, vasbillogokkal, kampókkal, ollókkal és hasonló szerszámokkal.

Nem sokkal a különös és vad kaland után Walia rendszeres látogatója lett a titkos kínzókamrának, de egyelőre csupán Irgol társaságában.

Azonban eljött az idő, mikor a kislány külsőleg már nővé érett, és a maga 15 évével bájos és rendkívül vonzó jelenségnek számított a kastélyt látogatók társaságában. Ekkor már mindennapossá, szokásává vált, hogy az alagsorba járt. Szerette a vér látványát a pompás csipkén és a bársony ruhakölteményeken, rajongott a kínzottak arckifejezéséért és szenvedésükért.
Irgol már nem felügyelt rá annyira, örömét lelte a tényben, hogy megrontott egy ártatlan gyermeket, és ezt fokozni szerette volna. Eljött a következő tűzpróba Walia számára, amit már őszintén várt: részt vehetett a nagybátyja által rendezett morbid orgiákon... S azokon is egyre gyakrabban tiszteletét tehette. Tette is, fokozott örömmel és vággyal, míg már a kedves rokona nem győzte kerítőnőkkel hozatni számára minden napra a szükségleteit kielégítőket.

Ha nem az eddig kialakult két perverziójában vezette le felesleges energiáit, akkor edzett: tanítója lankadatlanul, minden nap órát adott neki, és 18 éves korára már a legkülönfélébb fémeszközökkel bánni tudott. Ajándékba kapott egy egyszerű, a hegye felé szélesedő kardot a nagybátyjától, és később sorra, afféle jutalomként tőröket... mint afféle ékszereket, amelyeket egy átlagos nemes leány ajándékba kaphat.
Ahogy egyre idősebb lett, még nagyobb szabadságra vágyott, utasításokat már nem kellett végrehajtania, csupán a kastélyban maradni. Mindezt csak érdekből tette, hiszen kiszolgálták, eltartották, és így számára a kompromisszum teljesen korrekt volt. Eddig.
Eluralkodott rajta a szabadságvágy.
Egy őszi délelőttön Irgol gyanútlanul benyitott Walia szobájába, mivel úgy tudta, kis kedvence még nem ébredt fel. Megdöbbenten, és immáron egy általa kovácsoltatott penge hasította vágással a nyakán kellett rájönnie, hogy tévedett.
A lány immár nagybátyja vagyonát felmarkolva, ruháit és fegyvereit összerámolva elindult, hogy útját biztonságossá tegye.
Útban az utolsó ott töltött orgiájára megnyalta a szája szélét, és ízlelgette tervét. Nem váratta meg leendő áldozatait. Irgol barátait, az orgia állandó résztvevőit leellenőrizte, majd visszacsukva az ajtót meghagyta a szolgáknak, hogy lepihenhetnek, nincs rájuk szükség.
A környéken található összes erős ital üvegét a falhoz vágta, a pálinkát, válogatott ínyencségeket végiglocsolta a földön, az ajtókat megolajozta, és mindenből vitt még a szobákba is, ahol talán már felébredt a többiek gyanúja. Egy fáklyát, és minden holmiját felkapva kirohant, majd ahogy a küszöbre ért, az előbbit ledobta.
Kicsit messzebbről, lihegve és elégedetten nézte, ahogy fekete füstoszlop gomolyog az egykor volt csodás lak helyén.
- Ennyit az alkuról. - jegyezte meg nevetve, és Távolrév felé vette az irányt, remélve, hogy tudásának, pénzének és az ott tartózkodóknak köszönhetően ezentúl önállóan is elboldogul, és kiélheti magát tetszése szerint.
Egyet akar: szabadságot egy közösségben. És a legközelebbi kompromisszuma nem így végződik, ha minden tényező kedvére van. Ezt pedig több eszközzel is elérheti: pénzzel, zsarolással, vagy... együttműködéssel.*